Az egész életem csak egy nap változtatta meg, egy emlék. Egy igazi élmény volt.
Azért volt igazán felejthetetlen, mert akkor láttam meg őt.
Ezért a napért nem tudom, hogy hálás legyek, vagy pedig utáljam ezt az átkot? Vagy szeressem a csodát? De tudni kell, hogy ez csoda vagy átok?
A neve az agyamba lett vésve. Ő maga is, de ha valaki a közelemben a nevét ejti, felkapom a tekintetem, és forgolódok a megszólaló személy után, mint egy idióta. Ha meglátom, görcsbe rándul a gyomrom, és ha... hozzám szól, belül elájulok.
Nem! Nem szabad belé esnem. Hülye emlékek!... De mégis szeretem... Ezt a napot, meg kell próbálnom megbocsátani.
De hogy hogy is történt? Elmondjam? Oké.
Hát, egy átlagos szombati délután. Már várod, de nem is tudod, hogy mégis mit csinálj. Én gondoltam egyet, kimentem sétálni. Nem annyira jobb, mint az ágyon ülve egyedül lógni a telefonon, de megteszi.
Fekete kardigán, a kapucni a fejemen, sötét farmergatya, és egy fekete sportcsuka. Tökéletes.
Az idő nem egy jégkorszag, ugyanakkor hűvös volt. Átlagos ősz közel lévő idő.
Mivel a szemeimet a betonnak pásztáztam, nem nagyon láttam a körülöttem lévő dolgokat.
Lépteket hallottam, úgy negyed méterre lehettek, nem volt időm a reagálásra, neki mentem. Ő jött nekem. Tök mindegy.
Felemeltem a fejem, hogy meglessem az illetőt. És akkor történt ez, amit leírtam az elején. Na, szerelem első látásra. Nem, nem, nem, nem, nem, nem, és nem! figyelmeztettem magamat arra, hogy nem szabad ilyen könnyen valakibe belezúgnom.
Gondolatokat megfosztó zöld szemek, kócos barna haj, és maga a fiú... Egy szóval helyes. Nagyon helyes. Baromira nagyon helyes. Rohadtul baromira nagyon helyes. Teljesen rohadtul baromira nagyon helyes. Ideje befognom.
"Pardon." kértem bocsánatot, szerintem eléggé jó francia akcentussal. Nem véletlenül ezen a nyelven beszélek, franciában vagyunk, kezdjek el oroszul hadarni? Bár, nem erősségem az orosztudás. Mindegy.
"Pardon me, do you speak English, miss?" beszélt nekem angolul, tehát a mi anyanyelvünkön.
Rámosolyogtam, és válaszoltam.
"Bocs." felelem az egyszerű választ, mire elvigyorodik.
"Semmi baj. Hova mész?"
"Ember! Nem is ismerjük egymást, mi ez a konkrét érdeklődés?" nevettem fel.
"Jogos." mosolygott aranyosan. NEM! Ilyet nem szabad mondani vadidegenre. "Csak próbáltam valamiféle beszélgetést összehozni. Nem lényeges. Csá." indult el unott arccal.
"Ne! Várj!" fogtam meg a karját, majd hatalmas nagy bociszemeket szegeztem rá.
Felém fordult, és kérdően tekintett rám.
"Sehova... Csak sétálgatok, és... Nem tudom." válaszoltam az előző kérdésére. Lassan szemébe néztem. "És te?"
Megvonta unottan a vállát. "Nem tudom." rekedtes, mély hangja volt.
"Öhm..." nem tudtam befejezni a mondatot.
"Hm?" kérdőjelezi meg a hümmögésem.
"J-jössz velem?" szinte dadogtam. Kaján vigyor jelent meg az arcán, mint aki ezt a kérdést akart volna hallani, vagy feltenni.
Óvatosan bólintott, majd elindultunk.
Téma a semmi, de valamit csak összedobtunk. Eközben én rugdostam az elém kerülő szöszöket, vagy éppen az őszt jelző, száraz faleveleket.
"A Sweet Amorisba jársz?" néztem a szemem sarkából rá, és féltem a számomra negatív "nem"-től.
"Ja."
"Akkor nem fogjuk egyhamar elfelejteni egymást." állapítom meg.
"Igen, nehéz elfelejteni egy olyan lányt, mint te, Gyönyörű." mosolygott rám. Jézusom! Ezt... rám mondta?! Megnevezésként?
Elpirultam, de bosszantott a beceneve nekem. "Ne hívj így, te disznó! Ezzel csak azt csinálod meg, hogy hülyén nézzünk ki az utcán!" szidtam.
Úgy nézett, mint aki megsértődött, de mosolyogva mondta a mondatait. "Bármilyen kis szavakat mondasz nekem, akkor is ezt fogom csinálni veled. Tudod, hozzám csak egy gyenge hangya vagy. Szépség."
Újból elpirultam, majd magam alá néztem, sóhajtottam, és közelebb hajoltam hozzá. "Hát... Te hívsz neveken, de még nem mondtad meg a tiedet. Még csak vagy félórája ismerlek, de te itt perverzkedsz..." motyogtam.
Elismertem, hogy nem kéne sértenem valakit, aki talán a végső megmentőm. Hogy hogy értem ezt? Hát ez a világ szinte kitaszít a normál emberek sorjából... Inkább laknék a Marson, vagy Jupiteren, csak ne itt.
Megpróbálta megfogni a karom, de gyorsan elhúzódtam tőle.
"Nem fogod elhinni, ha megmondom, Süti." mondta.
"Süti?! Milyen becené-" Vágtam, hogy egy "süti" nem tudna itt jönni velem. Ránéztem, aggódtam egy percig, hogy egyáltalán józan-e, és akkor történt, amikor megütött.
A haj, a szem, a modora és a hangja... Régebben szeplős volt az arca, inkább a bal, mint a jobb, és az a bizonytalan, tiszta tekintet, mely nincs teljesen kinyitva, kissé "fedeles", ami zölden virít a zord időben.
"Hívj Kentinnek." mosolygott, és felnevetett, amikor meglátta, hogy megvilágosodás suhant át az arcomon.
Elvettem tőle a kekszet, és benyomtam a számba, hogy elfojtsam a zokogást.
Ostoba módon elkezdtem sírni. Ő volt az, Ken...
Mindig elutasítottam, volt, amikor durva voltam vele, és kegyetlen a suliban... Túl önző voltam, hogy adjak neki egy esélyt.
"Miért?" kérdeztem.
"Mit miért?" Majdnem elhelyezte a karját körülöttem, de ellenkeztem.
"Miért segítesz nekem? Azután, amit tettem veled?" sírtam.
Ken vett egy jó pillantást rám, majd lemondott a vágyról, hogy közelebb tartson engem magától, majd megszólalt lágy hangon. "Mert... megbocsátottam neked. Meg vagy bocsátva."
Elkezdtem a vállába sírni.
Vissza a jelenbe, ott ültem a székemen, és kibőgött fejjel néztem körül a szobámban. A falamon néhány kép rólunk, a telefonomon meg semmi... Bárcsak lenne kép rólam, és az új énéről! Nem azért, mert jobb, hanem... hanem mert "mindkét róla" is kéne...
Nem is tudom, mennyi időt töltöttem az ágyban a sírással, talán órákig zokogtam vörösre a szemem. Senkivel nem osztottam meg az időmet, egy kicsit sem mozdultam ki.
Azt kívántam, bár optimista lennék...
Egy rezgés a telefonomból okozta, hogy kivegyem a fejem a párnámból és majdnem belefulladjak a bússágomba.
"Hé Gyönyörű, a pók érzékeim azt mondták, kételkedsz a szerelmemben újra. :D Ne aggódj, csak azért, mert nem sok ember bízik benned, az nem azt jelenti, hogy senki nem fog, én pont az egyik vagyok, aki igen. Nagyon szeretlek, és hagyj sütit, amikor visszajövök."
Felsóhajtottam és mosolyogtam az üzeneten, majd visszaírtam.
"Fogd be, hülye! Én nem is aggódok érted! Ne légy nevetséges. Megettem az utolsó sütit is, úgyhogy szép és dagadt leszek, amikor hazaérsz. Pók érzékek? Komolyan? Szeretlek~ Jodie, x."
Eldobtam az íróasztalomra a telefonom, lecsuktam a szemem, és beletemettem a fejem a párnába. Rágondoltam, majd megenyhültem, és elaludtam.
Hiányzik. Már most rögtön. Vajon ő is így érez?
Azt hiszem, szerelmes vagyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése