CHAPTER THREE

Az a nap óta már egy teljes nyár telt el. Azóta már teljesen belezúgtam... Úristen.

Ez nehéz lesz!Első sulis nap. Jaj nekem... Őszintén szólva kissé izgultam, de nem mutattam ki.

Szívesebben maradtam volna a meleg ágyamban, mint hogy nyomorék barmok lökjenek fel a folyosón.

Hiába is, akaratom ellenére is beszálltam a kocsiba, és nézve ki az ablakon, és nézve az esőcseppek versenyzését az ablakon unatkoztam.

Idegesített, hogy nem mehettem egyedül.. Gyalog, vagy busszal.

Kiszálltam az autóból, és rögtön a lábam belemélyedett egy sárpocsolyába. Szerencsémre csizma volt rajtam, de nem volt kellemes besüllyedni.

A nagy kapu elé álltam, behunytam a szemem. Csak az eső koppanását a betonon, a szél susogását és a szívem dobogását hallottam.

Nekitámaszkodtam az - egyébként túl nagy a szóhoz képest - ajtónak, és nekidőltem.

Kimondottan szinte beestem a gimibe. A diákok a folyosón hangosak voltak, nevettek, holott eszement fiúk verekedtek.

Háttal irányultam a bunyózó idióták ellenkező iránya felé, amikor valakibe beleütköztem.

"Bo..." fordultam meg, és akartam kimondani a "bocsánat" szót, de ő előbb cselekedett.

"Bocsi!" hátrált egy lépést. Lángvörös, ápolt haj, fűzöld szem, és ez mind egy szép lánynak. Fehér, csak egy kissé rózsaszín ruha, és egy fehér magassarkú csizma.

"Lora vagyok." Mosolygott. "Lora Holt. És te?"

"Ööö.. Coraline. Coraline Jones."

"Szép név!" kuncogott.

Épp, amikor elmosolyodtam, hirtelen hátulról valaki felkapott.

Nem sikítottam, nem ordítottam, és semmikép sem üvöltöttem, hogy Lora nehogy dobhártyakezelést fizettessen velem. És azért sem, mert nem terrorizáltak meg. Mondjuk számíthattam volna rá, hogy egy terrorista nagyban beront a suli ajtaján és letámad. Öhm... Oké?

"Hé!" kiáltottam élesen. Próbáltam mérgesnek tettetni magam, de amint felismertem az érintést, elcsuklottam.

Az illető megfordított, és letett.

Összefont karokkal vártam a választ, nem tudom mire.

Egy arrogáns, édes mosollyal találtam magam szemben.

"Mire vársz, Morcos?" szólalt meg végül.

"Fogd be, és hagyj fel a becézgetésekkel!" kissé elmorzsolódott az "áldühöm", itt már igazival volt szembe.

Egy megbántódott, de gúnyos mosolyt fedeztem fel a szája sarkában.

CHAPTER TWO

Egy új nap
Ma volt a nap, amikor elköltöztünk. Mármint a családommal. Mindegy.

Az egész ház kívülről világos rózsaszín, és valami lepukkant csöves telep.

Valami "Pink Palota" izé a neve, a táblán, ami a ház előtt van úgy 5 méterrel, ki van írva.

Belülről poros, bútorozatlan, és romos.

Gondoltam egyet, és felvettem a sötétsárga, és kissé barnás esőkabátomat, és az ugyanolyan színű csizmámat párosításként.

Kifelé menve megtekintettem egy bokrot, amin rózsaszín és pirosas levelei voltak.

Kiugrándoztam a ház elé, és letéptem róla egy ágat, mely alakja úgy nézett ki kábé, mint egy csúzli, vagy egy ipszilon.

Megfogtam két kézzel, és lesütöttem a szemeimet. Körbe-körbe forogva indultam el útra.

"Varázsvessző, varázsvessző..." hajtogattam újra és újra idióta és dedós módon, de hát na. Ez van.

Már messzebb tájt jártam, amikor a hely egy kicsit zordabb volt.

Mindeközben egy sziklaboly egyik részén, egy fekete, kóbor macska lelte meg Coralinet, miközben a lány pörgött és keresett. Szűk szemmel figyelte, nagy szemeit rászegezte.
 A jószág rosszat sejtve lesett az eléggé gyerekesen viselkedő lány felé.
 Lépett egyet, s lám, a nagy kő megmozdult, és ezzel együtt néhány szürke kis kavics esedezett mellette, lefelé a dombos helyről. Mivel tudta, hogy a tinédzser a hang felé vezető út felé néz, gyorsan kecsesen mozogva elugrált.

Hirtelen valami zajt hallottam a közelben, ha jól sejtettem, legalább csak tíz lépésnyire volt.

Felcsillant szemekkel néztem a hang felé, de mivel nem láttam semmit, felkiáltottam:


"Hé!" hangoztattam el. "Gyere elő, akárki is vagy!"próbáltam magasabban kiáltani.

Amikor nem láttam semmit, megint elindultam.

"Varázsvessző, varázsvessző, mutasd.. A KUTAT!" kiáltottam el magam.

Majdnem frászt kaptam, amikor egy hangos motorbőgést hallottam meg. Mivel kissé lehangolt és szürkés idő volt, erősen világított felém a jármű lámpája fénye.

Jobb kezemmel arcomat védtem, nehogy a megvakulás tartsa karjaiban a sorsomat.

Valami maszkos alak, mint a gázmaszk, de mégsem az volt rajta... Gyorsan száguldott felém, mire ordítva kezdtem el rohanni az idáig megtervezett irányom felé. Hupsz... kissé cikis helyzet.

Amikor kissé megkergetett, megállt, és levette az "álarcot".

Haragosan néztem az unszimpi idegen felé, majd felé vettem az irányt.

"Te nyavalyás kis senki!" mondtam idegesen tagolva a szavakat, és már egyre közelebb voltam hozzá, hogy megfojtsam.

Nyúltam is volna, ha az a kis hülye nem hátrál nekem balra.

"Héhéhé! Nyugi van! Nyu-nyugodj le!" védekezett kesztyűs kezeivel a fiú.

"Ez mégis mire volt jó, te kis..." morogtam nem is kérdőmondatban.

"Bocsi, nem direkt volt, én csak..."

"Te csak?!" álltam elé, és hajoltam fölé féllábujjhegyen.

"Én..." hosszította meg az első betűt.

Nem fejezte be a mondatot, tekintetével a földet tanulmányozta, mind a tíz karujjait egymásnak nyomta, és hol rám, hol a talajra nézett. Láthatólag zavarban volt.

"Mi a neved?" tette fel a kérdést.

"Coraline! Coraline Jones!"

"Ki vagy?" távolodtam tőle, mire egyre jobban egyenesedett ki.

"A nevem..." hangja elcsuklott, és nyelt egy nagyot. Idegesnek és zavarban lévőnek tűnt.

"Micheal!" hallottam egy hívó, mérges öreg női hangot, mire mindketten tág szemekkel néztünk.

"Úgy hallom szólítottak, Micheal..." vigyorogtam végigmérve.

"Mi? Nem... é-én nem hallottam semmit..." ismét hátrált.

"Ó igen?" közeledtem felé fenyegetően. "Minek élsz te..."

"Én a helyedben eldobnám azt..." terelte a témát, nézve a kezemben tartott ágat.

"Miért?" fürkésztem.

"Mert az... mérges szömörce.." húzta el a száját.

"Mi? Bleee!" dobtam el és poroltam le térdembe a kezem.

"Mit keresel?" próbált csevejt létesíteni.

"A kutat."

"Hát..." került meg és nézett a lábam elé. "Ha tovább állsz ott, beleesel."

Magam alá tekintettem, és gyorsan elugrottam, amikor egy gombákkal körülvett köralakot láttam.

Leguggolt előttem, és leporolta, az ággal meg feltámasztotta, majd felnyitotta. "...Azt mondják, olyan mély, hogyha fel nézel, még fényes nappal is a csillagokat látod."

Belenéztem, valami baromira mély volt. Gyorsan hátráltam, mielőtt beleeshettem volna.

Visszatette a fedelét (vagy mi... bocs, nem vagyok jó a témában), amikor az a macska, amiből valamennyit láttam, a fiú karjaiba ugrott.

Egy olyasféle "simogass kérlek" féle nyávogással hozzádörgölődzött, és dorombolt egy sort. Michael megsimította, mire az állat élvezve a helyzetet mozgatta a farkát.

"A tiéd?" fontam egymásba a karjaimat.

"Mi? Ööö... nem, csak sokat találkozom vele. Etetem, és néha foglalkozok vele.."

"Aha. Értem." mondtam unottan.

"MICHEAL!" üvöltött megint, csak durvábban a nő.

"Öhm... mennem kell." tette le a macskát, és ment el. "Szia!" hallottam utólag a hangját.

"Szia." mormogtam, és én is megindultam haza.

Nem is tudom, nekem nem nagyon szimpatikus ez a Micheal.

Otthon az ablakpárkányon rendezgettem a növénymagokat, miközben vakargattam a szömörcétől bevörösödött bal tenyerem.

"Ma majdnem beleestem egy kútba." pakolgattam és jelentettem be a mögöttem laptopozó anyámnak.

"Aha." hangzott az elfoglalt hangnemű válasz.

"Majdnem meghaltam."

"Aha."

"Mikor megyünk ki és ültetjük a virágokat?" sóhajtottam idegesen és fordultam meg.

"Coraline... Most nézd meg, esik az eső és leszakadt az ég. Majd máskor!" nézett el egy pillanatra a gépről.

"De anya! Megígérted, hogy elkészülünk, amire a barátaim eljönnek!" mérgelődtem.

Sóhajtott, és gépelt tovább. Hát, kösz, anya!

"Kimehetek?" kérdeztem némi töprengés után.

"Eszednél vagy, Coraline? Minden tiszta latyak és sár!"

"Na de anya!" ellenkeztem, majd idegesen indultam az apám dolgozószobájához.

Nem figyelt, ő is dolgozott..

Elkezdtem a nyikorgó ajtót tologatni, és a lábsarkammal és lábujjammal "hintázni".

Amikor már majdnem az idegeire mentem, mély és rekedtes hangú sóhajt hagyott el.

"Coraline, mit akarsz?" nyomkodta kifehéredett ujjaival a billentyűzetet.

"Kimehetek?"

"Mit mondott a nagyfőnök?"

"Eszedbe ne jusson kimenni, Coraline Jones!!!" ordítottam és túloztam el a dolgot.

"Hát, tudod, a szabály az szabály. Amit anyád mond, az úgy is van." fordult felém. Sápadt, de kipirult arc és az ezeréves szemüvege ott pihent az arcán.

"Nemááár! Lécci, lécci, lécci, lécciii!" ugráltam, de nem figyelt. "LÉCCIII!!!" hosszítottam akaratomon.

Sóhajhoz még idegesebben kissé rám förmedt. "Inkább csak menj, és jegyezd fel a házban lévő ablakokat, ajtókat, és hagyj  végre  dolgozni!!" fordult vissza.

Haragos arccal elvettem az asztalról egy jegyzetfüzetet, és körbejárkáltam a házban.

"Egy unalmas ajtó..." unottan jegyeztem fel.

"Egy unalmasabbnál unalmasabb ablak..." írtam.

"Egy unalmas régi festmény egy unalmas kisfiúval..." néztem egy képet egy éppen fagyi gombócot leejtő kisgyerekről az egyik szobában, és firkantottam le.

Egy kisszobában láttam egy kapcsolót, ami fölött egy lelógott barna cetli volt.

Felkapcsoltam... De semmi.

Hirtelen minden elsötétült. Majd apám "Neee!" hangzású felüvöltését halva leoltottam, és a cetlit lesimítottam a kapcsoló felett. "Ne nyomd meg" jobb lett volna utána cselekednem.

"Icipici kicsi lány, szedek neked zabkását, és utána jön a fagylalt." szedte dúdolva a trutyi vacsorát az apám, mire csak fintorogtam.

"Fújj! Miért nem anya főz?" toltam el azt a... kupacszart.

"Coraline, ezt már többször is átbeszéltük. Apád főz, én takarítok, és te nem lábatlankodsz." mondta anya. "Brokkolit?"

"Kösz, kihagynám!" mentem fel a szobámba.

Az ágyamba másztam, és a plafont néztem. Sóhajtva lehunytam a szemem, és próbáltam aludni. Hát, holnap suli... Túlélem.. Talán.

Kentin a fürdőszobában állt, előregörnyedt, hátát a hideg csempének vetette, keze ütemesen mozgott, ahogy újra és újra végigsimított teljes hosszán. A feje előrecsuklott, lihegni kezdett. Meg kellett szabadulnia a feszültségtől. Nem tudta miért, de úgy érezte, légszükséglet. 

Érezte a hasában szétterjedő meleget, fantáziája tárgyat keresett vágyainak, ami elsodorja a kielégülésig. Elengedte, hogy elméje belekapaszkodjon egy képbe, amitől beindult.

Ez a kép Coraline volt, gyönyörű mosolya, a merészség, amit sugárzott. Kentin gyomra berándult. Próbálta erősen összeszorítani a szemét, és kiűzni az agyából az előugró képeket, de képtelen volt szabadulni tőlük. Ahogy mozdulatai akadozni kezdtek, tenyere nedves lett.

Kentin szája elnyílt, mélyről nyögött, és keményen élvezett. Az izmai megremegtek, azzal fenyegetve, hogy nem tartják meg a testét. Zihálva lélegzett, és a csempének dőlt, mielőtt a tette miatt érzett bűntudat bekúszott volna elméjébe. Aztán térdre esett, és zokogni kezdett.

FIRST CHAPTER

FIRST Utolsó találkozás?
Igazából már évek óta ismertem, de megváltozott. Nagyon.

Az egész életem csak egy nap változtatta meg, egy emlék. Egy igazi élmény volt.

Azért volt igazán felejthetetlen, mert akkor láttam meg őt.

Ezért a napért nem tudom, hogy hálás legyek, vagy pedig utáljam ezt az átkot? Vagy szeressem a csodát? De tudni kell, hogy ez csoda vagy átok?

A neve az agyamba lett vésve. Ő maga is, de ha valaki a közelemben a nevét ejti, felkapom a tekintetem, és forgolódok a megszólaló személy után, mint egy idióta. Ha meglátom, görcsbe rándul a gyomrom, és ha... hozzám szól, belül elájulok.

Nem! Nem szabad belé esnem. Hülye emlékek!... De mégis szeretem... Ezt a napot, meg kell próbálnom megbocsátani.

De hogy hogy is történt? Elmondjam? Oké.

Hát, egy átlagos szombati délután. Már várod, de nem is tudod, hogy mégis mit csinálj. Én gondoltam egyet, kimentem sétálni. Nem annyira jobb, mint az ágyon ülve egyedül lógni a telefonon, de megteszi.

Fekete kardigán, a kapucni a fejemen, sötét farmergatya, és egy fekete sportcsuka. Tökéletes.

Az idő nem egy jégkorszag, ugyanakkor hűvös volt. Átlagos ősz közel lévő idő.

Mivel a szemeimet a betonnak pásztáztam, nem nagyon láttam a körülöttem lévő dolgokat.

Lépteket hallottam, úgy negyed méterre lehettek, nem volt időm a reagálásra, neki mentem. Ő jött nekem. Tök mindegy.

Felemeltem a fejem, hogy meglessem az illetőt. És akkor történt ez, amit leírtam az elején. Na, szerelem első látásra. Nem, nem, nem, nem, nem, nem, és nem! figyelmeztettem magamat arra, hogy nem szabad ilyen könnyen valakibe belezúgnom.

Gondolatokat megfosztó zöld szemek, kócos barna haj, és maga a fiú... Egy szóval helyes. Nagyon helyes. Baromira nagyon helyes. Rohadtul baromira nagyon helyes. Teljesen rohadtul baromira nagyon helyes. Ideje befognom.

"Pardon." kértem bocsánatot, szerintem eléggé jó francia akcentussal. Nem véletlenül ezen a nyelven beszélek, franciában vagyunk, kezdjek el oroszul hadarni? Bár, nem erősségem az orosztudás. Mindegy.

"Pardon me, do you speak English, miss?" beszélt nekem angolul, tehát a mi anyanyelvünkön.

Rámosolyogtam, és válaszoltam.

"Bocs." felelem az egyszerű választ, mire elvigyorodik.

"Semmi baj. Hova mész?"

"Ember! Nem is ismerjük egymást, mi ez a konkrét érdeklődés?" nevettem fel.

"Jogos." mosolygott aranyosan. NEM! Ilyet nem szabad mondani vadidegenre. "Csak próbáltam valamiféle beszélgetést összehozni. Nem lényeges. Csá." indult el unott arccal.

"Ne! Várj!" fogtam meg a karját, majd hatalmas nagy bociszemeket szegeztem rá.

Felém fordult, és kérdően tekintett rám.

"Sehova... Csak sétálgatok, és... Nem tudom." válaszoltam az előző kérdésére. Lassan szemébe néztem. "És te?"

Megvonta unottan a vállát. "Nem tudom." rekedtes, mély hangja volt.

"Öhm..." nem tudtam befejezni a mondatot.

"Hm?" kérdőjelezi meg a hümmögésem.

"J-jössz velem?" szinte dadogtam. Kaján vigyor jelent meg az arcán, mint aki ezt a kérdést akart volna hallani, vagy feltenni.

Óvatosan bólintott, majd elindultunk.

Téma a semmi, de valamit csak összedobtunk. Eközben én rugdostam az elém kerülő szöszöket, vagy éppen az őszt jelző, száraz faleveleket.

"A Sweet Amorisba jársz?" néztem a szemem sarkából rá, és féltem a számomra negatív "nem"-től.

"Ja."

"Akkor nem fogjuk egyhamar elfelejteni egymást." állapítom meg.

"Igen, nehéz elfelejteni egy olyan lányt, mint te, Gyönyörű." mosolygott rám. Jézusom! Ezt... rám mondta?! Megnevezésként?

Elpirultam, de bosszantott a beceneve nekem. "Ne hívj így, te disznó! Ezzel csak azt csinálod meg, hogy hülyén nézzünk ki az utcán!" szidtam.

Úgy nézett, mint aki megsértődött, de mosolyogva mondta a mondatait. "Bármilyen kis szavakat mondasz nekem, akkor is ezt fogom csinálni veled. Tudod, hozzám csak egy gyenge hangya vagy. Szépség."

Újból elpirultam, majd magam alá néztem, sóhajtottam, és közelebb hajoltam hozzá. "Hát... Te hívsz neveken, de még nem mondtad meg a tiedet. Még csak vagy félórája ismerlek, de te itt perverzkedsz..." motyogtam.

Elismertem, hogy nem kéne sértenem valakit, aki talán a végső megmentőm. Hogy hogy értem ezt? Hát ez a világ szinte kitaszít a normál emberek sorjából... Inkább laknék a Marson, vagy Jupiteren, csak ne itt.

Megpróbálta megfogni a karom, de gyorsan elhúzódtam tőle.

"Nem fogod elhinni, ha megmondom, Süti." mondta.

"Süti?! Milyen becené-" Vágtam, hogy egy "süti" nem tudna itt jönni velem.  Ránéztem, aggódtam egy percig, hogy egyáltalán józan-e, és akkor történt, amikor megütött.

A haj, a szem, a modora és a hangja... Régebben szeplős volt az arca, inkább a bal, mint a jobb, és az a bizonytalan, tiszta tekintet, mely nincs teljesen kinyitva, kissé "fedeles", ami zölden virít a zord időben.

"Hívj Kentinnek." mosolygott, és felnevetett, amikor meglátta, hogy megvilágosodás suhant át az arcomon.

Elvettem tőle a kekszet, és benyomtam a számba, hogy elfojtsam a zokogást.

Ostoba módon elkezdtem sírni. Ő volt az, Ken...

Mindig elutasítottam, volt, amikor durva voltam vele, és kegyetlen a suliban... Túl önző voltam, hogy adjak neki egy esélyt.

"Miért?" kérdeztem.

"Mit miért?" Majdnem elhelyezte a karját körülöttem, de ellenkeztem.

"Miért segítesz nekem? Azután, amit tettem veled?" sírtam.

Ken vett egy jó pillantást rám, majd lemondott a vágyról, hogy közelebb tartson engem magától, majd megszólalt lágy hangon. "Mert... megbocsátottam neked. Meg vagy bocsátva."

Elkezdtem a vállába sírni.

Vissza a jelenbe, ott ültem a székemen, és kibőgött fejjel néztem körül a szobámban. A falamon néhány kép rólunk, a telefonomon meg semmi... Bárcsak lenne kép rólam, és az új énéről! Nem azért, mert jobb, hanem... hanem mert "mindkét róla" is kéne...

Nem is tudom, mennyi időt töltöttem az ágyban a sírással, talán órákig zokogtam vörösre a szemem. Senkivel nem osztottam meg az időmet, egy kicsit sem mozdultam ki.

Azt kívántam, bár optimista lennék...

Egy rezgés a telefonomból okozta, hogy kivegyem a fejem a párnámból és majdnem belefulladjak a bússágomba.

"Hé Gyönyörű, a pók érzékeim azt mondták, kételkedsz a szerelmemben újra. :D Ne aggódj, csak azért, mert nem sok ember bízik benned, az nem azt jelenti, hogy senki nem fog, én pont az egyik vagyok, aki igen. Nagyon szeretlek, és hagyj sütit, amikor visszajövök."

Felsóhajtottam és mosolyogtam az üzeneten, majd visszaírtam.

"Fogd be, hülye! Én nem is aggódok érted! Ne légy nevetséges. Megettem az utolsó sütit is, úgyhogy szép és dagadt leszek, amikor hazaérsz. Pók érzékek? Komolyan? Szeretlek~ Jodie, x."

Eldobtam az íróasztalomra a telefonom, lecsuktam a szemem, és beletemettem a fejem a párnába. Rágondoltam, majd megenyhültem, és elaludtam.

Hiányzik. Már most rögtön. Vajon ő is így érez?

Azt hiszem, szerelmes vagyok...

FEJEZETEK

0. PROLÓGUS lásd baloldalt a szövegdobozban
1. FEJEZET