Ma volt a nap, amikor elköltöztünk. Mármint a családommal. Mindegy.
Az egész ház kívülről világos rózsaszín, és valami lepukkant csöves telep.
Valami "Pink Palota" izé a neve, a táblán, ami a ház előtt van úgy 5 méterrel, ki van írva.
Belülről poros, bútorozatlan, és romos.
Gondoltam egyet, és felvettem a sötétsárga, és kissé barnás esőkabátomat, és az ugyanolyan színű csizmámat párosításként.
Kifelé menve megtekintettem egy bokrot, amin rózsaszín és pirosas levelei voltak.
Kiugrándoztam a ház elé, és letéptem róla egy ágat, mely alakja úgy nézett ki kábé, mint egy csúzli, vagy egy ipszilon.
Megfogtam két kézzel, és lesütöttem a szemeimet. Körbe-körbe forogva indultam el útra.
"Varázsvessző, varázsvessző..." hajtogattam újra és újra idióta és dedós módon, de hát na. Ez van.
Már messzebb tájt jártam, amikor a hely egy kicsit zordabb volt.
Mindeközben egy sziklaboly egyik részén, egy fekete, kóbor macska lelte meg Coralinet, miközben a lány pörgött és keresett. Szűk szemmel figyelte, nagy szemeit rászegezte.
A jószág rosszat sejtve lesett az eléggé gyerekesen viselkedő lány felé.
Lépett egyet, s lám, a nagy kő megmozdult, és ezzel együtt néhány szürke kis kavics esedezett mellette, lefelé a dombos helyről. Mivel tudta, hogy a tinédzser a hang felé vezető út felé néz, gyorsan kecsesen mozogva elugrált.
Hirtelen valami zajt hallottam a közelben, ha jól sejtettem, legalább csak tíz lépésnyire volt.
Felcsillant szemekkel néztem a hang felé, de mivel nem láttam semmit, felkiáltottam:
"Hé!" hangoztattam el. "Gyere elő, akárki is vagy!"próbáltam magasabban kiáltani.
Amikor nem láttam semmit, megint elindultam.
"Varázsvessző, varázsvessző, mutasd.. A KUTAT!" kiáltottam el magam.
Majdnem frászt kaptam, amikor egy hangos motorbőgést hallottam meg. Mivel kissé lehangolt és szürkés idő volt, erősen világított felém a jármű lámpája fénye.
Jobb kezemmel arcomat védtem, nehogy a megvakulás tartsa karjaiban a sorsomat.
Valami maszkos alak, mint a gázmaszk, de mégsem az volt rajta... Gyorsan száguldott felém, mire ordítva kezdtem el rohanni az idáig megtervezett irányom felé. Hupsz... kissé cikis helyzet.
Amikor kissé megkergetett, megállt, és levette az "álarcot".
Haragosan néztem az unszimpi idegen felé, majd felé vettem az irányt.
"Te nyavalyás kis senki!" mondtam idegesen tagolva a szavakat, és már egyre közelebb voltam hozzá, hogy megfojtsam.
Nyúltam is volna, ha az a kis hülye nem hátrál nekem balra.
"Héhéhé! Nyugi van! Nyu-nyugodj le!" védekezett kesztyűs kezeivel a fiú.
"Ez mégis mire volt jó, te kis..." morogtam nem is kérdőmondatban.
"Bocsi, nem direkt volt, én csak..."
"Te csak?!" álltam elé, és hajoltam fölé féllábujjhegyen.
"Én..." hosszította meg az első betűt.
Nem fejezte be a mondatot, tekintetével a földet tanulmányozta, mind a tíz karujjait egymásnak nyomta, és hol rám, hol a talajra nézett. Láthatólag zavarban volt.
"Mi a neved?" tette fel a kérdést.
"Coraline! Coraline Jones!"
"Ki vagy?" távolodtam tőle, mire egyre jobban egyenesedett ki.
"A nevem..." hangja elcsuklott, és nyelt egy nagyot. Idegesnek és zavarban lévőnek tűnt.
"Micheal!" hallottam egy hívó, mérges öreg női hangot, mire mindketten tág szemekkel néztünk.
"Úgy hallom szólítottak, Micheal..." vigyorogtam végigmérve.
"Mi? Nem... é-én nem hallottam semmit..." ismét hátrált.
"Ó igen?" közeledtem felé fenyegetően. "Minek élsz te..."
"Én a helyedben eldobnám azt..." terelte a témát, nézve a kezemben tartott ágat.
"Miért?" fürkésztem.
"Mert az... mérges szömörce.." húzta el a száját.
"Mi? Bleee!" dobtam el és poroltam le térdembe a kezem.
"Mit keresel?" próbált csevejt létesíteni.
"A kutat."
"Hát..." került meg és nézett a lábam elé. "Ha tovább állsz ott, beleesel."
Magam alá tekintettem, és gyorsan elugrottam, amikor egy gombákkal körülvett köralakot láttam.
Leguggolt előttem, és leporolta, az ággal meg feltámasztotta, majd felnyitotta. "...Azt mondják, olyan mély, hogyha fel nézel, még fényes nappal is a csillagokat látod."
Belenéztem, valami baromira mély volt. Gyorsan hátráltam, mielőtt beleeshettem volna.
Visszatette a fedelét (vagy mi... bocs, nem vagyok jó a témában), amikor az a macska, amiből valamennyit láttam, a fiú karjaiba ugrott.
Egy olyasféle "simogass kérlek" féle nyávogással hozzádörgölődzött, és dorombolt egy sort. Michael megsimította, mire az állat élvezve a helyzetet mozgatta a farkát.
"A tiéd?" fontam egymásba a karjaimat.
"Mi? Ööö... nem, csak sokat találkozom vele. Etetem, és néha foglalkozok vele.."
"Aha. Értem." mondtam unottan.
"MICHEAL!" üvöltött megint, csak durvábban a nő.
"Öhm... mennem kell." tette le a macskát, és ment el. "Szia!" hallottam utólag a hangját.
"Szia." mormogtam, és én is megindultam haza.
Nem is tudom, nekem nem nagyon szimpatikus ez a Micheal.
Otthon az ablakpárkányon rendezgettem a növénymagokat, miközben vakargattam a szömörcétől bevörösödött bal tenyerem.
"Ma majdnem beleestem egy kútba." pakolgattam és jelentettem be a mögöttem laptopozó anyámnak.
"Aha." hangzott az elfoglalt hangnemű válasz.
"Majdnem meghaltam."
"Aha."
"Mikor megyünk ki és ültetjük a virágokat?" sóhajtottam idegesen és fordultam meg.
"Coraline... Most nézd meg, esik az eső és leszakadt az ég. Majd máskor!" nézett el egy pillanatra a gépről.
"De anya! Megígérted, hogy elkészülünk, amire a barátaim eljönnek!" mérgelődtem.
Sóhajtott, és gépelt tovább. Hát, kösz, anya!
"Kimehetek?" kérdeztem némi töprengés után.
"Eszednél vagy, Coraline? Minden tiszta latyak és sár!"
"Na de anya!" ellenkeztem, majd idegesen indultam az apám dolgozószobájához.
Nem figyelt, ő is dolgozott..
Elkezdtem a nyikorgó ajtót tologatni, és a lábsarkammal és lábujjammal "hintázni".
Amikor már majdnem az idegeire mentem, mély és rekedtes hangú sóhajt hagyott el.
"Coraline, mit akarsz?" nyomkodta kifehéredett ujjaival a billentyűzetet.
"Kimehetek?"
"Mit mondott a nagyfőnök?"
"Eszedbe ne jusson kimenni, Coraline Jones!!!" ordítottam és túloztam el a dolgot.
"Hát, tudod, a szabály az szabály. Amit anyád mond, az úgy is van." fordult felém. Sápadt, de kipirult arc és az ezeréves szemüvege ott pihent az arcán.
"Nemááár! Lécci, lécci, lécci, lécciii!" ugráltam, de nem figyelt. "LÉCCIII!!!" hosszítottam akaratomon.
Sóhajhoz még idegesebben kissé rám förmedt. "Inkább csak menj, és jegyezd fel a házban lévő ablakokat, ajtókat, és hagyj végre dolgozni!!" fordult vissza.
Haragos arccal elvettem az asztalról egy jegyzetfüzetet, és körbejárkáltam a házban.
"Egy unalmas ajtó..." unottan jegyeztem fel.
"Egy unalmasabbnál unalmasabb ablak..." írtam.
"Egy unalmas régi festmény egy unalmas kisfiúval..." néztem egy képet egy éppen fagyi gombócot leejtő kisgyerekről az egyik szobában, és firkantottam le.
Egy kisszobában láttam egy kapcsolót, ami fölött egy lelógott barna cetli volt.
Felkapcsoltam... De semmi.
Hirtelen minden elsötétült. Majd apám "Neee!" hangzású felüvöltését halva leoltottam, és a cetlit lesimítottam a kapcsoló felett. "Ne nyomd meg" jobb lett volna utána cselekednem.
"Icipici kicsi lány, szedek neked zabkását, és utána jön a fagylalt." szedte dúdolva a trutyi vacsorát az apám, mire csak fintorogtam.
"Fújj! Miért nem anya főz?" toltam el azt a... kupacszart.
"Coraline, ezt már többször is átbeszéltük. Apád főz, én takarítok, és te nem lábatlankodsz." mondta anya. "Brokkolit?"
"Kösz, kihagynám!" mentem fel a szobámba.
Az ágyamba másztam, és a plafont néztem. Sóhajtva lehunytam a szemem, és próbáltam aludni. Hát, holnap suli... Túlélem.. Talán.
Kentin a fürdőszobában állt, előregörnyedt, hátát a hideg csempének vetette, keze ütemesen mozgott, ahogy újra és újra végigsimított teljes hosszán. A feje előrecsuklott, lihegni kezdett. Meg kellett szabadulnia a feszültségtől. Nem tudta miért, de úgy érezte, légszükséglet.
Érezte a hasában szétterjedő meleget, fantáziája tárgyat keresett vágyainak, ami elsodorja a kielégülésig. Elengedte, hogy elméje belekapaszkodjon egy képbe, amitől beindult.
Ez a kép Coraline volt, gyönyörű mosolya, a merészség, amit sugárzott. Kentin gyomra berándult. Próbálta erősen összeszorítani a szemét, és kiűzni az agyából az előugró képeket, de képtelen volt szabadulni tőlük. Ahogy mozdulatai akadozni kezdtek, tenyere nedves lett.
Kentin szája elnyílt, mélyről nyögött, és keményen élvezett. Az izmai megremegtek, azzal fenyegetve, hogy nem tartják meg a testét. Zihálva lélegzett, és a csempének dőlt, mielőtt a tette miatt érzett bűntudat bekúszott volna elméjébe. Aztán térdre esett, és zokogni kezdett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése